Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


További egérfajták

2011.03.19

JAPÁN TÁNCOLÓ EGÉR



Az örökmozgó japán táncoló egér kedvelt társállat . Népszerűségét apró termetének - a kifejlett példány mindössze 7cm és 15 gramm - és táncos lábainak köszönheti.

Kifulladásig futkározik, hancúrozik a terráriumában és a szobában (ha ki merik engedni). Mozgásigényénél talán csak kíváncsisága és szeretetigénye nagyobb. Könnyen barátkozik és rokonaival ellentétben, egyáltalán nem harap.

Leírása

Piciny testét fehér szőr borítja, melyet fekete vagy bézs foltok tesznek egyedivé.



Elhelyezése

Tartása egyszerű, csupán megfelelő nagyságú terráriumot igényel (minimum 55x40x35), hogy táncolási hajlamát kiélhesse. Lakásába faforgácsot vagy papírhulladékot tegyünk be alomként. A táncoló egér annak ellenére, hogy szeret a figyelem középpontjában lenni, nem veti meg a csinos kis búvóhelyeket sem - mégiscsak éjszakai állat - melyek elkészítéséhez a muanyag- vagy cserépedények a legjobbak.

Etetése-itatása

A japán táncoló egér - mint minden egér - gyakorlatilag mindenevő, de legszívesebben növényi eredetű eleséget fogyaszt . Kedveli a kisrágcsálók számára készített magkeveréket . Nem sértődik meg, ha néha napján meglepjük dióval, mogyoróval. Az ilyen olajos magvak etetésével - magas zsírtartalmuk miatt - legyünk óvatosak, inkább csak kiegészítő eleségként és jutalomfalatként adjuk. A zöldségfélék és a gyümölcsök is kedvenc csemegéi között szerepelnek. Friss víz mindig legyen elérhető számára, itatóját naponta mossuk, töltsük!

 

Szaporítása

A táncoló egér várható élettartama 2-3 év . Hat hetesen válik ivaréretté, és a párzás után 20-22 napra születnek az utódok. Az alomszám általában 7-10 , mely az életkor előre haladtával általában csökken. Az újszülötteket és a mamát az első pár napban nem szabad zavarni, mert az egérmama idegessé és agresszívvá válhat, melynek a kicsik látnák kárát.









Egy éven keresztül 100 hörcsögöt és 100 egeret tettek ki füstnek, de a kísérlet végén csak az egereknél mutatkozott tüdőrák.
Mint mindig, ennek okát is a biológiai programozásban találjuk meg, minden faj genetikai örökségében.



Az egerek ezzel szemben magtárakban, pajtákban élnek, ahol öngyulladás vagy villámok miatt is előfordulhatnak tűzesetek. Számukra a füst az első vészjel, mely bennük a halálfélelem érzését váltja ki, és menekülésre készteti őket.




1. Egerek (Mus L.)


A házi egér már valószínűleg a legrégibb idők óta leghívebb társa az embernek. A nyelvtudós Hehn Viktor kutatásai szerint „valamikor Ázsiából kellett Európába jutnia, s idejutása esetleg az indo-európaiak bevándorlásával esett össze... Az egereket, mint házitolvajt ismeri már ezek európai koránál régibb nyelve; mert neve, amelyre egyaránt rábukkanunk Görögországban és Itáliában, az Elbénél csak úgy, mint az Indusnál, „lopni” jelentésű igetőből származik.

A házi egérről már Aristoteles és Plinius megemlékezik, Albertus Magnus is igen jól ismeri. Napjainkban az egész Földön el van terjedve. Alkalmasint csak nagyon kevés ponton hiányzik, s nyilván csak látszatra, mert még nem figyelték meg. A Szund-szigeteken például, állítólag nem fordul elő. Az emberi lakásnak nincs olyan helye, amelytől idegenkednék. Ideiglenesen megél a szabadban is, nevezetesen kertekben vagy a házhoz közeleső szántóföldeken és ligetekben. A városokban csak a lakóházakban és azok melléképületeiben található meg. Itt minden hasadék, minden rés és üreg, szóval minden zug, ahol el tud rejtőzni, kielégítő szállást nyujt neki; innen intézi rendesen éjjeli kirándulásait, miközben szürkésbarna „egérszíne” kétségkívül jó védelmet nyujt a számára.

A legnagyobb gyorsasággal fut tova a földön, kitűnően kúszik, meglehetősen nagyokat ugrik és gyakran hosszabb ideig aprózva szökdécsel. Szelíd egereken meg lehet figyelni, hogy milyen ügyes valamennyi mozdulata. Ha rézsutosan fölfelé kifeszített szalagra vagy botra sétáltatjuk fel, akkor amint megijed, hogy esetleg leesik, farkával rögtön körülkulcsolja a szalagot, illetőleg a botot, a valódi kulcsolófarkú állatok módjára, ismét megkeresi az egyensúlyt és fut tovább. Ha nagyon hajlékony szalmaszálra helyezzük, annak fölfut egészen a csúcsára, s ha a szalmaszál akkor lehajlik, az első oldalára fordul és függő helyzetben, szép lassan, leereszkedik rajta, a nélkül, hogy egy pillanatra is zavarba jönne, kapaszkodás közben nagy segítségére van a farka, ami abból is kiderül, hogy csonkított farkú, szelíd egerek sohasem tanusítják azt az ügyességet, mint hosszúfarkú társaik.

Rendkívül kedvesek testtartásai, melyeket fölvehet. Már nyugodt ültében is csinos, ha azonban fölágaskodik és rágcsálók módjára a hátuljára ülve mosakodik és tisztogatja magát, akkor igazán bájos kis jószág. Hátulsó lábaira az ember módjára is fel tud állani, sőt néhány lépést is tud tenni. Közben csak néha-néha egy kevéssé támaszkodik a farkára. Úszni is tud, azonban csak a végső szükség esetén megy a vízbe. Ha vízbe dobják, majdnem a törpe egér vagy vízi patkány gyorsaságával szeli a habokat és törtet a legközelebbi száraz pont felé, hogy kimászhasson arra. Érzékei kitűnőek; a legcsekélyebb neszt is meghallja, messziről megszimatol mindent, látása is jó, s nappal valószínűleg jobb, mint éjjel. Értelmessége mindazoknak a kedvencévé teszi, akik életmódjával behatóbban foglalkoznak. Jóindulatú, ártatlan, és egy cseppet sem hasonlít gonosz, alattomos és harapós rokonához, a patkányhoz. Kíváncsi és mindent a legnagyobb gondossággal vizsgál végig. Vidám és okos; hamar észreveszi, hol kímélik, s ott idővel úgy hozzászokik az emberhez, hogy szemeláttára szaladgál ide-oda s nyugodtan végzi teendőit. A ketrecben már néhány nap mulva fölötte szeretetreméltóvá lesz. Még az öregek is eléggé megszelídülnek, a fiatalon elfogottak pedig kedvességben és jámborságban túltesznek a legtöbb fogságban tartani szokott rágcsálón. Kellemes hangokkal ki lehet csalogatni őket rejtekükből és el lehet felejteni velük minden félénkségüket. Ha zenét hall, néha még fényes nappal is megjelenik a szobában, és végül is az olyan helyiségekben üti fel állandó tanyáját, ahol rendszeresen zenélnek.

A különböző folyóiratokban eléggé gyakran lehet olvasni úgynevezett éneklő egerekről, és magam is eléggé gyakran kaptam írásbeli értesítést ilyenekről. A wiesbadeni Koch („Zool. Garten”, 1881), éneklő egeréről csakhamar megállapította, hogy nehezen lélekző, beteg állat. Az állatot elhullása után Noll vizsgálta meg, s boncolás alapján csakugyan hitelesen megállapította a betegséget. Több más oldalról szintén olyan magyarázatot adták a jelenségnek, mely azt teljesen megfosztotta minden költői varázsától.

E lakótársunk valamennyi előnyös tulajdonságát feledteti velünk nagy pákosztossága, ami határozottan azt bizonyítja, hogy a házi egér ízlelőszerve valóban kitűnően fejlett. Hegyes fogai szintén hozzájárulnak ahhoz, hogy gyűlöletessé tegyék. Ahol valami jófélét szimatol, odavezető utat is tud készíteni magának, s még azzal sem törődve, ha több éjtszakai kemény munkájába kerül, vagy ha vastag, erős ajtót kell is átrágnia. Ha valami különösen foga alá való táplálékot talál, abból még tartalékot is hord be a lyukba. „Ahol kevéssé zavarják, írja Fitzinger, ott néha félrőfnyi magas halmokat hord össze dióból vagy mogyoróból valamelyik sarokban, s azt oly gondosan és csinosan rendezgeti össze s takarja le mindenféle papírhulladékkal és ronggyal, hogy az ember alig gondolná egér művének.” Ha más leves táplálékhoz jut, vizet egyáltalában nem iszik, és még száraz anyagokból való táplálkozása esetén is csak ritkán, ellenben nagy élvezettel szürcsöli az édes italokat. A szeszes italokat sem kíméli, mint azt több megfigyelés tanusítja.

Az a kár, melyet az egér okoz azzal, hogy mindenféle élelembe beletorkoskodik, általában véve csekély. Károssága legfőképpen abban nyilvánul meg, hogy mindenféle értékes tárgyat siralmasan összerág. Könyvtáraknak és természettudományi gyüjteményeknek veszedelmes ellensége, és ha pusztító tevékenysége elé nem vetnek minden erővel gátat, felbecsülhetetlen károkat okozhat. Hogy az egér még az elektromossággal dolgozó gazdaság menetébe is beleszólhat, azt egy thüringiai birtokon történt tűzeset bizonyítja, mely úgy keletkezett, hogy az egér átrágta a szigetelőréteget.

A házi egér szaporasága rendkívül nagy. 22–24 napra a párzás után 4–6, sőt nem ritkán 8 kölyket ellik, és pedig egy-egy évben minden bizonnyal öt-hatszor, úgyhogy egyetlen év közvetlen szaporulata legalább is 30 fő. Egy Struve által fogságban tartott fehér egér május 17-én 6, június 6-án 6, július 3-án 8 kölyket hozott a világra. Július 3-án elválasztotta a hímtől, de 28-án ismét hozzája eresztette. Erre augusztus 25-én ismét 6, október 1-jén szintén 6 és október 24-én 5 fiatalnak adott életet. Télen át meddő maradt, de március 17-én ismét 2 fiatalt ellett. Az anya gyermekágyul bármely sarkot elfogad, amely puha fekvőhelyet és némi biztonságot nyujt. Tanyáját nem ritkán kirágott belű kenyérben, karalábéban, valami zsebben, koponyaüregben, vagy éppen egérfogóban üti fel. De fészkét rendesen összehordott szalmából, szénából, papirosból, tollból és más lágy anyagból építi fel, de megesik az is, hogy meg kell elégednie faforgáccsal vagy dióhéjjal is. A kölykek világrajöttükkor rendkívül aprók és valósággal átlátszók, azonban gyorsan növekszenek, 7–8 napos korukban szőrösödni kezdenek, de szemeik csak 13 napos korukban nyilnak ki. Ezután már csak pár napig maradnak a fészekben, aztán maguk járnak a táplálék után. Az anya nagy gyengédséggel gondozza kölykeit és kedvükért még veszélynek is kiteszi magát.

A házi egér, és pedig különösen annak albinója, az általánosan ismert fehér egér, megbecsülhetetlen szolgálatot tett a tudománynak. Tudvalevőleg a leggyakrabban használt kísérleti állatok egyike, melyet egyaránt használnak a fertőző betegek kutatói, és a rákkutatók, s használják oltási és gyógyszérumtermelési célokra is. A mai bakteriológiai és közegészségtani laboratóriumoknak nemcsak nélkülözhetetlen, napról-napra használt kísérleti állata, hanem egyszersmind valóságos megőrző tartályai minden elképzelhető kórokozó baktériumnak és azok „ellentest”-jeinek, melyet ilyen célokra különösen alkalmassá tesz kicsisége, könnyű és olcsó tartása, rendkívül szaporasága. Az orvosi intézet fehér egérszükséglete éppolyan nagy, mint amilyen állandó, s azért gyakorlati gondolkodású embereknek tisztes bevételi forrása is.

A házi egér különösen azért bizonyult ilyen elsőrendű laboratóriumi állatnak, mert különösen mindig gyengébb és kevésbbé ellenálló albinói rendkívüli érzékenyek mindenféle betegség és egyéb külső befolyások iránt. Éppen azért régebbi időben figyelmeztetőkül használták őket, hogy maguktartásából idejében tudomást szerezzenek a bánya levegőjének esetleges veszedelmes megváltozásáról. Sőt alkalmazzák őket ugyanilyen célból, s tengeralattjárókon is, mert fölötte érzékenyek már a legcsekélyebb mennyiségű gazolingáz iránt is, s amint az növekszik, nagyon nyugtalanokká válnak, majd hangosan és siralmasan visítozni kezdenek.

De a szabadban élő, rendes színezetű házi egér is túlságosan érzékeny állat, amely igen könnyen áldozatául esik mindenféle betegségnek. Így érthető, hogy az egér az ószövetségben (v. ö. Sámuel, V, 4, 5, 11, 18) a pestis szimbóluma lett, ami újabb bizonyítéka annak a jó természetmegfigyelésnek és gyakorlati bölcsességnek, amelyet a zsidók vallási törvényeikben olyan előnyösen értékesítettek! Miként Landois de Bary, a kiváló botanikus segítségével kimutatta („Zool Garten”, 1883), a házi egeret kell pl. az utálatos ótvar terjesztőjének tartanunk, amely különösen vidéki gyermekek gyakori betegsége, s okozója, mint az egér és a macska esetében is, az ú. n. favus-gomba (Achorion schoenleini Remak).

Angliában, kedvtelésből, az egérnek, mondjuk, sportszerű tenyésztésével is foglalkoznak. Londonban van egy egértenyésztő klub (Mouse Fanciers Club), amely minden évben kiállítást rendez. Azokon 600 márkáig terjedő díjakat osztanak ki, s színezet és rajzolat tekintetében, vagy egyébként kiváló tenyészállatokért megfelelő árakat kérnek el.

Több megfigyelő szerint (Zool. Garten”, 1873) a házi és erdei egér ellenségeskedésben él egymással, s ebben az előbbi a szenvedő fél, úgyhogy a kettőnek a viszonya élénken emlékeztet a házi és vándorpatkányéra. Erről alább, az erdei egér ismertetése során, mondunk el egyetmást. De a házi egér legveszedelmesebb ellensége volt és lesz is a házi macska. Elhagyott épületekben hűséges társai az egérpusztításban a baglyok is, a mezőn pedig a görény és a közönséges menyét, a tüskés disznó és a cickány pusztít sok egeret. Ezek munkája mindenesetre sokkal többet ér, mint az egérfogóé.

Végül pedig bizonyára nem kelt csodálkozást bennünk, hogy azt látjuk, hogy az olyan közönséges házi állat, mint az egér, megfelelő szerepet játszik a népmesékben és a népies babonában is. Marshall jókedvűen beszéli el idevágóan a következőket: „Az ördög nagyon szeret egér alakjába bújni, és Pencer Gáspár, Luther veje látta, amint ilyen alakban mászkált egy megszállottnak a bőre alatt. Szent Hildegárd semmi jót nem tud az egérről és azt mondja róla, hogy alattomos állat és ördögi mesterséget űz. A boszorkányperek idején a szerencsétlen, megkínzott asszonyokhoz intézett egyik legelső kérdés az volt, hogy többek közt nem bocsátott-e egércsapást a mezőre? Azok az egerek, melyek a monda szerint Bingennél csapatosan úszták át a Rajnát s ott egy kis szigeten a „Mäuseturm”-ban (elrontott szó a Mautturmból = vámtorony) Hatto mainzi érseket felfalták, bizonyára mezei egerek voltak; legalább is nem tudunk róla, hogy a házi egér valahol ily tömegesen elszaporodott és tömegesen vándorútra kelt volna.”

Ha az ember Trouessart katalógusában a Mus alnem fajain és alfajain végigtekint, arra a megnyugtató eredményre jut, hogy azok száma távolról sem olyan szédítően nagy, mint a patkányoké.

A házi egérnek Trouessart által felsorolt első alfaja, a fekete dohány egér (M. musculus poschiavinus Fatio) némileg érdekes azért, mert fölfedezésének a története úgy fest, mintha a tudománynak ez esetben szerencsés véletlen következtében egy új állatalak keletkezésének legelső mozzanatait sikerült volna ellesnie. Fatio a sajátságos állatban kezdetben csak a házi egér „néger fajtáját” akarta látni, melynek viszonya a törzsalakhoz élénken emlékeztette a házi patkány és az egyiptomi patkány kölcsönös viszonyára. Azonban másrészt különbségeket talált a házi egér és az itt szóban lévő alak koponyájának a szerkezetében is, azért ezt önálló fajként írta volt le. Újabban azonban ismét alfajjá fokozták le, mert átmeneti alakokat födöztek fel a világ legkülönbözőbb részeiben – az Azoroktól Izlandig és Tahitiig, Indiától és Egyiptomtól Mexikóig és Patagóniáig –, melyek a dohányegeret, szorosan a házi egérhez kapcsolják. Mindez esetekben behurcolt egerekről van szó, s azok mégis annyira elütnek a mi egerünktől, hogy azokat a rendszertanban legalább is alfajokként kell értékelni. Azonban másrészt természetesen az is bizonyos, hogy mindegyik esetben a megváltozott életkörülmények, megváltozott táplálkozási viszonyok hatására létrejött szín- és alakváltozatokról van szó.

Wagner egere (Mus wagneri Eversm.)

[Más nevén: pachycercus.]

A házi egér csoportjának egyik rendesen vadon élő képviselője a belsőázsiai Mus wagneri. Przwalszki azt írja róla: „Ez az egér vonzódik az emberi lakásokhoz; így a mi sátorunkba minden este bejött néhány és egész éjjel ott futkározott. Nem ritkán ott találtunk csomagjainkban, teveszőr nyergünkben, sőt éjszakára levetett csizmánkban.” Rendesen azonban a földbe ásott lyukakban él Dsungária pusztaságain, a Tien-San központi részeiben, a Tarimban, a Lobnor táján stb. Blanford a második Yarkand-expedició tudományos eredményeiről szóló művében azonban mégis „nyilvánvaló házi egérnek” nevezi, amelyeket a falvakban lehet fogni.

Az egér valódi házi állattá, vagy legalább is kedvtelésből tartott állattá lett a kínaiaknál és a japánoknál, akik a kedvtelésből való apró állattenyésztés és növénytermelés terén, mint köztudomású, valósággal csodás eredményeket értek el. Onnan már régóta tarka egerek jönnek az európai állatpiacra: fehér, sárga, sárgán vagy kékesfehéren tarkázott, mindig pirosszemű, azután szürkén vagy sötétszürkén tarkázott, sötétszemű példányok. De egészen sajátságos különlegességei ennek a tenyésztésnek a szinten különbözően foltozott táncoló egerek. Ez állatok legfeltűnőbb tulajdonsága az a velük született sajátságuk, hogy őrült gyorsasággal keringenek kisebb vagy nagyobb körökben, leginkább azonban egyetlen ponton forognak hihetetlen sebességgel. Gyakran két, ritkábban három egér társul az ilyen tánchoz, amely rendesen alkonyattájt kezdődik és az éj folyamán időnként megújul, de leginkább magánosan táncolnak. A táncoló egér azonban még közönséges mozgásában is szertelen elevenséget tanusít. Villámgyorsan és látszólag cél nélkül perdül ide-oda, s állandóan szaglász a levegőben. Rawitz jó pár éve megállapíthatni vélte, de amit később megint kétségbe vontak, hogy t. i. a táncoló egér szokásai belső szerkezetének bizonyos sajátságaiból folynak, nevezetesen abból, hogy fülében elcsenevészedtek az egyensúly- és irányérzékszervei, a félkörös ívjáratok. Fortuyn rendszertani érték szempontjából vizsgálta meg az állatot („Zool. Anzeiger”, 1912). Megállapításaiból kiderül, hogy az állat hazája eredetileg nem is Japán volt, hanem Kína; egy japán tudós, Kizi, ennek bizonyítékául arra hivatkozik, hogy honfitársai „nankin nezumi”-nak, vagyis nankingi egérnek nevezik. Arra a nézetre jutott továbbá, hogy a táncoló egér a házi egértől külsőleg nemcsak tarkasága tekintetében tér el, hanem alakjában megnyilvánuló bizonyos sajátságokban is, ami ettől eltérő származásra vall, tehát más fajba tartozónak is volna tekintendő. Nevezetesen farka pikkelygyűrűinek száma mindig tetemesen kisebb, 180 helyett átlagban csak 136, s ebben a tekintetben a mi házi egerünk orosz-kínai képviselőjével, a Mus Wagneri Eversm.-nal egyezik meg. Ez volna tehát az ősének tekintendő, ami tekintve kínai eredetét, végtére is magától értetődő dolog.

A gözüegér (Mus spicilegus Pet.)

A gözüegér a házi egérnek legközelebbi rokona. Leírója, Petényi a mult század 40-es évei legelején fedezte föl és sokáig csak hazánkból volt ismeretes, de e század elején ismertté vált Európa délnyugati részéből is, nevezetesen a Pyreneusokból, Portugáliából és a Balcári-szigetekről is. Az állatot és életmódját itt Méhelynek a mű első kiadásában megjelent bő leírásai alapján ismertetjük, Méhely viszont, – aki egyébként a gözüegeret akkor még azonosnak vélte a Mus wagneri-vel – majdnem teljesen Petényinek, csak sokkal halála után, 1882-ben megjelent följegyzései alapján adta az állat ismertetését.

„Az állat a meglett házi egérnél kisebb és karcsúbb; nagyon termetes példányai legfeljebb 16 cm hosszúak. Arcorra minden hazai egérénél hegyesebb; szeme meglehetősen nagy; füle féloly hosszú, mint a feje s előre lapítva a szemig ér. Törzse karcsú. Farka 170 pikkelygyűrűvel borított, a házi egérénél vékonyabb, meglehetősen sűrűn szőrös, a fej és törzs együttes hosszánál jóval rövidebb s éppoly hosszú, mint a törzs. Bundájának gyapjúszőre a hátoldalon palaszürke, a hasoldalon szürkés mákkék. A szőrruha általános színe a hátoldalon szürkés sárgásbarna, melybe számos fekete szőr vegyül; a hát közepén a legsötétebb, a törzs két oldala felé a legvilágosabb s többnyire vörhenyes-sárgába hajló. A hasoldalon a hát sötét színétől többé-kevésbbé éles határral elválóan fehér; ajkai és lábai tiszta fehérek. Farkának felső oldala szürkésbarna, az alsó szennyesfehér; téli bundában lévő állatokon világos szőrpamatban végződik. Bajuszsörtéi közül feketebarnák és fehér hegyűek, az alsók fehérek.

„…Magyarországon, Petényi szerint, széltében elterjedt a lapályos és dombos fűben, gabonában gazdag vidékeken; „Dunán és Tiszán innen és túl mindenütt tanyázik.” „Amennyiben e faj, mint valódi pusztai állat, minden magasabb hegyvidék sziklás, mély völgyekkel s nagyobb, összefüggő erdőkkel borított és gyéren bevetett helyeit teljesen kerüli, Magyarország középhegyein túl alig lesz feltalálható. Ellenben nagyon kedveli a lapályt és a hullámos vidéket s leginkább ott tartózkodik, ahol az egymástól távoleső helységek közt nagy, fűben gazdag tanyák és puszta rétek vetésekkel váltakoznak.” Az Ipolyon felül sem Nógrád, sem Zólyom, Liptó, Szepes és Sáros megyékben nem fordul elő, ellenben a Tisza, Körös és Maros mentén az erdélyi határhegységig terjedő végtelen pusztákon, a Bánságban és a tulajdonképpeni Alföld minden részében gyakori. A Duna, Dráva, Fertő és Balaton mellékén is előfordul, Győr, Veszprém, Tolna és Fejér megyékben bőven van, azonban Moson, Sopron, Vas, Zala és Somogy megyék nagyobb lapályain csak szórványosan jelentkezik. A Nemzeti Múzeumban őrzött példányokat Petényi Rákos-Keresztúron és Felső-Besnyőn gyüjtötte.

„A gözük ősztől kezdve egész télen át földalatti, e célra készített üregekben tartózkodnak, melyek fekvését a felettük lévő s az eleségkészletet tartalmazó nagy garmada árulja el. Téli szállásaikat gondosan óvják a víztől és a hólé gyorsan lefut. Tanyájukat mindig friss tarlókon ütik fel, különösen ha sok kalászos fű terem rajtuk; kukoricásokban, burgonya- és dinnyeföldeken csak akkor telepszenek meg, ha nagyon gazosak. Ennélfogva a bánáti és tiszavidéki gazos, dudvás tarlókon mindig többet találni, mint Pest megye homokos földjein. Rozstarlókon nagyon ritkán tanyáznak, ellenben nagyon gyakoriak a búzatarlókon, ahol téli készletül rengeteg sok búzakalászt takarítanak be... Tavasz kezdetével rendszerint a legközelebbi rétekre, vagy a friss vetésekre helyezik át tanyájukat. Új szállásukon az első napokban szétszóródnak és más egerek elhagyott vackát foglalják el, de amint a környezettel megismerkednek, újból összesereglenek és hozzákezdenek hordásaik begyüjtéséhez. Nyári lakásuk teljesen olyan, mint a téli, csakhogy hordás nincs felette. Mintegy 20–30 cm-nyi szabad tér körül számos ki- és bejáró lyukat ásnak, a belső üregben pedig fészek fészek mellé esik, melyben a nőstények kölykeznek. Télen sohasem laknak hordásaikban, hanem rendesen 10–15 cm-nyi mélységben a hordás alatt. A hordásba csak este és éjjel járnak, hogy földalatti vackukba eleséget szállítsanak onnan.

„A gözühordások különböző távolságra, árpatarlón 30–40 lépésnyire esnek egymástól. A friss hordás legnagyobb szélessége 1 m, magassága 30 cm, néha több, gyakran kevesebb. Petényi kivételesen 3.7 m magas hordásokat is talált, ezek azonban az eleségkészlet fogyásával, valamint a hó és az esővíz hatása alatt is megülepszenek és ellapulnak. A garmada építését, ha lehet, úgy intézik, hogy valami kóró essék a közepébe, mely a halomnak támasztékul szolgáljon. A nagyobb kupacot mindig sok egyén lakja s ennek megfelelően sok bejáró nyílás is vezet hozzá.

„A begyüjtés munkáját csak aratás után kezdik s az időjárás szerint októberig vagy novemberig hordják a sok fű-, muhar-, paréj- vagy búzakalászt. A begyüjtött készletet gondosan beföldelik, s e végből a rakás környékéről nagy fáradsággal kaparják ki és hordják fel a földet. Hordásaikon az egész ősz folyamán, sőt, ha az időjárás megengedi, még télen is folyton javítgatnak, azonban, ha valamely ellenségük földúlja készletüket, akkor az egész építményt cserben hagyják. Télen az őszi lyukakat bedugdossák, vagy az eső iszapolja be, úgyhogy tavasszal rendesen csak egy nyílás vezet ki a halom tetején.

„A gözühordás szerkezete nagyon érdekes. Petényi Ercsi mellett, Rácszentpéteren szedett szét egyet s a következőket észlelte: A körülbelül 8 cm vastagságú fedőréteg alatt muhar, zab, árpa és más növények lisztes magvaira akadt, ezek alatt nagyon sok, minden irányba vezető keskeny folyosó következett, azután a föld felületéről mintegy 30 cm-nyi mélységben és a hordás szélétől körülbelül 22 cm-nyi távolságban rátalált a 15 cm széles és 18 cm hosszú, négyszögű hálókamrára, mely finom muharlevéllel volt kibélelve. A puha alomban öt gözü heverészett. Muhar, árpa, zab és másféle mag a fészekben is volt. A hordás körül 1.7 m-nyi kerületben s a rakás szélétől 5–26 cm-nyi távolságban 25 bejáró lyuk volt látható. A garmadán át függőleges folyosó vezetett a földig, mely a föld alatt a vacokba szolgált, a központi folyosóval pedig valamennyi oldalfolyosó is közlekedett. A vacok maga különböző nagyságú, majd kerekded, majd tojásdad és kívülről durvább, belül pedig finomra rágott levéltörmelékkel van kibélelve. Legtöbb hordás alatt csak egy fészek van, ritkán kettő s hol a garmada közepe alatt, hol a szélén, 30–75 cm mélyen van a föld alatt.

„Az eleségkészlet az illető tarló növényzete szerint muhar-, paréj-, zab-, köles-, árpa- és búzakalászokból, az ördögszekér kóróiból, kukoricaszemekből, a disznóparéj kalászkocsányaiból, a fodorparéj, kender és más növények terméséből áll.

„A hordás alatt rendesen csak egy család lakik. Minthogy a nőstény egyszerre 3–4 fiat vet s a legutolsó alomból való ivadékaival vonul téli szállására, tehát a család a hímmel együtt legfeljebb hat tagból állhat. Ha a hordást veszély fenyegeti, lakói az oldalfolyosókba menekülnek s egy szempillantás alatt eltűnnek. Téli készletüket mindaddig kímélik, míg a szabadban is táplálékra találnak, azonban a kemény hideg beálltával már nem járnak ki, hanem a felhalmozott készletet fogyasztják. Táplálékról bőven gondoskodnak s így nem szenvednek hiányt szükséget és tavasszal is jó kövéren bújnak elő vackukból.”

Azonban ugy látszik, hogy a gözüegér kérdése a föntebbi pontos megfigyelésekkel nincs még elintézve, nincs pedig azért, mert még mindig nincs tisztázva a házi egérrel való kapcsolata. Ugyanis Fényes Dezső fejtegetése szerint („Pótfüzetek a Természettud. Közlönyhöz”, 1917) fölmerülhet a gyanú, hogy a mi közönségesen házi egérnek (Mus musculus) tartott egerünk tulajdonképpen azonos a „mezei egér”-rel, vagyis a M. spicilegus-szal? Sőt Fényes még azt is bizonytalannak tartja, hogy van-e ezidőszerint Mus musculus Magyarországon? A zavaros kérdésben egyelőre nem lehet tisztán látni, mert azt nagy összehasonlító anyag alapján még senki sem iparkodott eldönteni. Egyelőre nem tehetünk mást mi sem, mint szó szerint idézzük Fényes idevágó szavait: „1915 őszén... vad szürke egerekre volt szükségem, ezért rákosi lakásom pincéjében néhány egérfogót helyeztem el. Néhány nap mulva egy nőstény egér fogódzott meg, melyet Petényi és Müller művei alapján Mus spicilegus Petényi fajnak határoztam meg... Minthogy több egeret nem tudtam fogni és hím példányokra volt szükségem, kerti napszámosomat bíztam meg, hogy az ő lakásában próbálkozzék. Másnapra négy hímet hozott, amelyek valamennyien a M. spicilegus fajhoz tartozóknak bizonyultak. Ezután még számos egeret szereztem Rákos vidékéről, amelyek között egyetlen M. musculus sem volt, holott valamennyi a házakban fogódzott. Minthogy az a szükség, hogy „valódi” házi egeret szerezzek, nem szűnt meg, az ország legkülönbözőbb részeiből igyekeztem ilyenhez jutni, de a kapott és látott egerek kivétel nélkül mind gözüknek bizonyultak. Ezek után kételkedem, van-e egyáltalában „valódi” házi egér (M. musculus) ezidőszerint Magyarországon.

„Nincs módomban eldönteni azt, hogy vajjon régente is a M. spicilegus volt-e az uralkodó egérfaj Magyarországon s hogy a M. musculus mindenkor ritkaságszámba ment-e, illetőleg, hogy mielőtt Petényi ezt az ügyet tisztázta, a köztük lévő különbség ismeretlen lett volna. Sokkal valószínűbb azonban, hogy a mezei egér mindenütt a házi egér rovására terjed s a házakba is benyomulván, elnyomja az erdei egér által is szorongatott házi egeret.”

Az erdei egér (Mus sylvaticus L.)

Pirók egér. (Mus agrarius Pall.). és erdei egér (Mus sylvaticus L.).
A mezei egér átlag 20 cm hosszú állat, amiből a farokra körülbelül a fele esik; a farok pikkelygyűrűinek a száma mintegy 150. Teste és farka felül barna-sárgásszürke, alsó oldala ellenben a lábaival és ujjaival együtt fehér, a két szín élesen elhatárolódik egymástól.

Életmódja tekintetében jórészt megegyezik a házi egérrel. A legmagasabb északi részeket leszámítva, előfordul egész Európában és Közép-Ázsiában; a hegységekben mintegy 2000 m tengerszín feletti magasságig hatol fel. Erdőkben, erdők szélén, kertekben található főképpen, de ritkábban előfordul nagy darabon fátlan mezőkön is, télen pedig szívesen behúzódik a házakba, pincékbe és az éléskamrákba, azonban amilyen gyorsan csak lehetséges, az épületek felsőbb részeibe, a padlásokra húzódik fel. Mozdulatai legalább is olyan ügyesek, mint a házi egéréé, azonban eltérők annyiban, hogy az ugró egerek módjára rendesen néhányat szökken, azután rövid pihenőt tart. Éppen azért Dél-Németországban, például Württenbergben ugró egérnek is nevezik. Látása, Radde megfigyelései szerint, nem valami különösen jó, mert óvatosan lépkedve mintegy 60 cm-re meg lehet közelíteni s minden nehézség nélkül agyonütni.

A szabadban ízeltlábú állatokból és férgekből, sőt apró madarakból, azután gyümölcsből, cseresznyemagból, dióból, tölgy- és bükkmagból él, de szükségből nyilvánvalóan megeszi fiatal fák kérgét is. Szintén halmoz fel téli készletet, azonban téli álmot nem alszik, felhalmozott kincseit zimankós napokra teszi félre. „Amint lakásunkat a Bureja-hegységben berendeztük, – írja Radde – az erdei egérnek egyik nagyobb termetű alfaja (M. sylvaticus major Radde) télire mindjárt nagyobb számban fészkelte be magát nálunk s nem egy csínyt követett el, mert magára az asztalra is föllátogatva kellemetlenkedett. Érintetlenül hagyta a kitett megmérgezett faggyúdarabokat, ellenben annál inkább megdézsmálta tatárka-készletünket, borsónkból pedig tekintélyes készletet halmozott fel magának. Nappal sohasem volt látható, a szürkületi órákban azonban nagyon eleven és végtelenül vakmerő volt.” Gyakran nálunk is érzékeny károkat okoz, s nem egy egészen sajátságos kedvtelése: éjjel betör a kalitkákba s megöli a bennük lévő kanárikat, pacsirtákat, pintyeket stb.

Föntebb, a házi egér ismertetése során megemlékeztünk a közte és az erdei egér közt való harcról, annál is inkább a házi és vándorpatkány harcára emlékeztet, mert látszólag mindig az erdei egér marad fölül. Lássuk most ezt a harcot közelebbről. A városon kívül eső birtokokon a házi egeret rokona mindenütt üldözi és irtja. Fischer egy nagy, kőből épült kamrába, amelyből egér ki nem tudott szabadulni, néhány erdei egeret és négyszer annyi házi egeret eresztett be. „Nyolc nap multán egyetlen házi egér sem volt életben”, mert valamennyi elpusztult sebeiben. „Atyám egyik volt jószágán a pincékben, csűrökben stb. az utóbbi években csupán erdei egerek találhatók, pedig ott korábban a házi egér volt gyakori. De akadnak még ilyenek is a ház belsőbb helyiségeiben. Gothai lakásom közelében lévő egyik csűrben 156 erdei egeret fogtam, ellenben csak 7 házit, ezeket is az épületnek egy félrébb eső részében.” Fischer azt hiszi, hogy nem téves az a föltevése, mely szerint „nincs messze az az idő, amikor a házi egér, legalább is a vidéken, átengedi a teret az erdei egérnek. Hogy vajjon a városokba is követi-e, azt egyelőre még nem lehet megmondani” („Zool. Garten”, 1873).

Altum határozottan azt állítja, hogy az erdei egér erdészeti jelentőségét régebben túlbecsülték. A megfigyelésekből kiderült, hogy elsősorban magevő állat, de azért mégsem lehet erdészeti szempontból közömbösnek mondani, mert ha valahol túlságosan elszaporodik, a bükk- és tölgymakk jelentős részét föléli. Viszont másrészt hasznot hajt azzal, hogy sok rovarlárvát és bábot pusztít el, de nem ritkán megtámadja a madárfiókákat is, fölfalja a fészkek tartalmát s a fészket magát kényelmes lakásnak rendezi be. Azért senkit sem lephet meg, ha valamely erdei fészket akarna megvizsgálni, abból egér ugrik ki.

Nagy mozgékonyságának megfelelően az erdei egér egyáltalában nem ragaszkodik makacsul valamely területhez, hanem élelemben dús helyeket keres fel. Nyomát a havon néha messze lehet követni. Hosszú farkának hátramaradt nyoma semmi kétséget sem hagy hátra abban a tekintetben, hogy melyik állatról van szó, mert a mezei egér Altum szerint, sohasem hagy hátra ilyen nyomokat. Altum esténként valósággal nyüzsögni látta az erdei egereket a makkban dús helyeken. Másrészt meg ott, ahol az állat nyáron és ősszel annyira gyakori volt, hogy ugyanaz az egérfogó gyakran három-négy darabot fogott belőle egyszerre, télire nagyon ritkává lett és tavasszal sokáig nem lehetett semmiféle csalival sem fogni. Előfordulása szempontjából egyáltalában nem fontos, hogy az erdő talaját gazdag aljnövényzet borítsa. Mert éppen ellenkezőleg, eléggé gyakran láthatunk sürgölődni erdei egereket a bükkösök száraz avarjában, ahol egyetlen fűszál sem virul.

Az erdei egér évenként kétszer vagy háromszor 4–6, ritkábban 8 csupasz kölyket ellik, amelyek meglehetősen lassan növekszenek s bundájuk szép, tiszta vörösessárgába játszó színét csak életük második évében kapják meg. Vemhességének az ideje, egy angol műkedvelő tenyésztő szerint, 25 nap.

Petényi ennek a fajnak az elterjedését és életmódját is gondosan tanulmányozta. Az ő megfigyeléseit Méhely a következőképpen foglalta össze a mű első kiadásában: „Petényi szerint e faj egész Magyarországon, még a lapályos alföldön is honos, de kivált ott, ahol az erdők, bokrok, berkek és fás kertek szántóföldekkel, káposztásokkal, gyümölcsösökkel és kaszálókkal váltakoznak. Nagyon szereti a bükk- és tölgyfaerdőket, kivált ha sok mogyoróbokorral vegyesek, mert mogyoróból téli készletet gyüjt. A begyüjtött mogyoró kétségkívül kitünő, mert az állat a legnépesebb s legérettebb példányokat szemeli ki. Felső-Magyarországon a kondások disznaikkal kerestetik föl az erdei egér készletét s gyakran egynyolcad, sőt egyhatod pozsonyi mérőre való mogyorót, vagy borsót is kiszednek vackából. A téli készletüktől megfosztott állatok télen a falusi csűrökbe és házakba vonulnak. Bő mogyoró- és makktermés idejében néha annyira elszaporodnak, hogy valóságos csapássá válnak, így 1816-ban Felső-Magyarországon és 1840-ben az Alföldön, kivált a Tisza vidékén, nemcsak a mezőket és az erdőket, hanem még a házakat is elárasztották. Az erdei egér a fővárosi kertekben és mezőkön, Rákoskeresztúron és Cinkotán sem ritka, de a fás és bokros helyektől nem igen távozik messzire. Télen a házakba és a zöldséges pincékbe is ellátogat s ha bő táplálékra talál, nagyon meghízik. Még a borospincébe is bekandikál és egyéb eleség híján a faggyúgyertyát eszi meg. A fogóba igen könnyen megy bele. Az alföldön, különösen a falvaktól távol tartózkodik, tél idején a befagyott nádas mocsarakat keresik fel, bizonyára azért, hogy a kihullott nádmagot fölszedegessék. Télen egyébként mindenütt előfordulnak, ahol eleségre találnak. „1853 őszén Nógrád és Zólyom megyék alsó részeiben oly roppantul elszaporodott az erdei egér, hogy 1854-ben csaknem teljesen elpusztította az erdők közt és erdők közelében álló termést. Az állatok fölkúsztak a szalmaszálon a kalászig, vagy lehajtották a gabona szárát s úgy csipegették le a kalászokat. Később a borsóra és lencsére, majd a burgonyára és répára tértek át s ezekben is roppant károkat okoztak. Abban az évben egész Vácig rémítő mennyiségben voltak elterjedve. Ilyen esztendőkben nagyszámban jelennek meg a baglyok és a macskákkal együtt óriási mennyiséget elpusztítanak”.

A sárganyakú erdei egér (Mus flavicollis Melch.)

Külseje tekintetében nagyon hasonlít az erdei egérhez, azonban termetesebb nála. Nagyobb termete, vaskosabb koponyája és hosszabb hátulsó lába révén felnőtt egyedei jól megkülönböztethetők az erdei egér hasonló példányaitól, ellenben a fiatalok megkülönböztetése nagyon nehéz. Feje és törzse együtt 10–11.5, farka 10.5–12.5, hátulsó lába 2.3–2.7, rendesen 2.5 cm hosszú. Színezete felül világosabb és rőtebb, mint az erdei egér bármely változatáé, alul mindig fehéres, a barnás szín minden nyoma nélkül; a felső és alsó oldal színezete élesen elhatárolódik egymástól. Mellén sárgásbarna foltja van, mely oldalt néha annyira kiterjed, hogy valóságos gallért alkot az állat nyaka körül.

Életmódja tekintetében annyiban tér el az erdei egértől, hogy határozott erdő lakó s nyilt vidéken nem fordul elő.

Előfordul egész Közép-Európában Svéd- és Finnországtól a Pyreneusokig, Alpokig és Görögországig, s Angliától Nyugat-Oroszországig. Elterjedésének keleti határa ismeretlen s csak keveset tudunk magyarországi előfordulásáról is. A Nemzeti Múzeumnak pl. Esztergomból és a hontmegyei Szokolyáról vannak példányai, ismeretes továbbá Árvából és Hátszeg vidékéről is.

c) Rövidfülű egerek (Micromys Dehne)

A rövidfülű egerek abban térnek el a megelőző alnemek fajaitól, hogy fülük a faj hosszúságának csak harmadrésze, s előre hajtva, a szemet nem éri el, míg amazoké a feje felehosszával egyenlő s előre hajtva a szemig ér.

A pirók egér (Mus agrarius Pall.)

Pirók egér (Mus agrarius Pall.) és erdei egér (Mus sylvaticus L.).
A pirók egér egész testhossza 18 cm, ebből a farkára, melyet mintegy 120 pikkelysor fed, 8 cm esik. Teste felül barnásvörös, azonban háta közepén, a feje tetejétől a farka tövéig fekete hosszanti sáv fut végig, alsó oldala és lábai pedig fehérek, s ez a szín élesen elhatárolódik a test többi részének színétől.

Elterjedésének köre kisebb, mint a rokon fajta egereké, de mégis kiterjed a Rajnától Nyugat-Szibériáig, illetőleg Holstein északi részétől Lombardiáig. Közép-Németországban mindenütt közönséges, a berlini állatkertben mindennap látható, amint az úton futkos; a magas hegységekbe nem hatol fel és Fatio határozottan tagadja, hogy Svájcban előfordulna. A Kaukázusnak eddig csak az északi oldaláról ismeretes. Ami hazánkban való előfordulását illeti, az eddigi ismert adatok arra látszanak utalni, mintha itt csak szórványosan fordulna elő, a síkságon és a hegyvidék alacsonyabb pontjain (Selmecbánya, Zuberec, Erdély déli részén; Zsilvölgy, Nagyszeben, Brassó, Trükkös), de alkalmasint gyakoribb, mint amilyennek látszik. Éhik szerint a Nyírségnek a mocsarakkal, határos, homokos területein mindenütt otthonos. A mocsaras tájakhoz nyilván azért ragaszkodik, mert télire itt a nádasokba húzódik be, míg egyébként a kazlak közelébe, csűrökbe és istállókba szokott télire bevonulni. Rendes tartózkodási helyei a szántóföldek, erdők széle, ritkás bozótok. Éhik megfigyelése szerint a leggyakoribb ott, ahol olajos magvakat talál, napraforgóval és kenderrel, repcével bevetett területeken található legbőségesebben.

Aratás alkalmával seregestől lehet látni menekülni. Ellenségei közül nyilvánvalóan a közönséges menyét a legfontosabb, legalább ez a berlini állatkertben még világos nappal is utána eredt, amint meglátta.

A törpe egér (Mus minutus Pall.)

Az egerek valamennyien nagyon helyes és takaros állatok, de kedvességben és takarékosságban valamennyit felülmúlja a család legkisebb tagja, a törpe egér. De minden más tekintetben is felülmúlja őket. Mozgékonyabb, ügyesebb, fürgébb, egy szóval, még sokkal bájosabb állat azoknál. Hossza mindössze 13 cm, amiből majdnem a fele a farkára esik. Bundájának színezete változó. A test és a farok felső része rendesen sárgás-barnavörös, alsó oldalai és lábai ellenben fehérek; a két szín élesen elhatárolódik egymástól. De vannak sötétebb és világosabb, vörösesebb vagy barnásabb, szürkébb és sárgább egyedei is, az is lehet, hogy a felső és alsó oldal színezete nem áll olyan éles ellentétben egymással. A fiatal állatok testének arányai elütnek a felnőttekéitől, s törzsük színezete is egészen más, nevezetesen felül sokkal szürkébbek.

A törpe egér már kezdettől fogva sok fejtörést okozott a tudósoknak. Szibériában fedezte föl, pontosan leírta és eléggé jól le is rajzolta, azonban majdnem valamennyi vizsgáló önálló fajként írta le, akinek későbben a kezébe került. Csak fokozatosan tudott utat törni az a megismerés, hogy ez a kis törpe lény Szibériától kezdve egész Oroszországon, Lengyelországon, Magyarországon és Németországon keresztül elterjedt egész Franciaországig, Angliáig és Olaszországig, és csak kivételesen hiányzik e területen belül egyes pontokon. A legújabb vizsgálatok annyit azonban szintén kétségtelenné tettek, hogy számos alfaját lehet megkülönböztetni. A törpe egér otthon van minden síkságon, ahol földmívelést űznek, de egyáltalán nem mindig a szántóföldeken tartózkodik, hanem főképpen a mocsarakban, nádasokban, zsombékosokban s ehhez hasonló helyeken. Szibériában és a Kaukázus lábánál elnyúló steppeken közönséges, Orosz- és Angolországban, Schleswigban és Holsteinban legalább is nem ritka. Azonban néha-néha Európa egyéb országaiban is gyakori lehet. Magasabb hegyividékeinket kivéve, hazánkban is általánosan elterjedt és a Természettudományi Társulat által kiadott katalógus („A magyar birodalom állatvilága”) eléggé számos, pontosan ismert termőhelyét sorolja fel névszerint is.

A takaros állat nyáron át az erdei és a pirók egér társaságában, a gabonaföldeken látható, télen pedig tömegesen található a kazlak alatt és a csűrökben, ahová a terméssel együtt hurcolják be. Ha a telet a szabadban tölt el, bár a hideg idő egy részét átalussza, sohasem dermed meg egészen, épp ezért nyáron át készletet halmoz fel lyukában, hogy legyen miből élnie, ha a szükség kopogtat az ajtaján. Tápláléka ugyanaz, ami a többi egereké: gabona és különféle füvek, fák s cserjék magva, azonkívül mindenféle rovar.

Mozgékonyság tekintetében túltesz valamennyi rokonán. Roppant apró volta ellenére is rendkívül gyorsan fut, s igen ügyesen, gyorsan és tetszetősen kúszik. A bokrok legvékonyabb ágain, azután fűszálakon, melyek olyan gyengék, hogy a földig hajlanak súlya alatt, aláfüggeszkedve is gyorsan felkúszik is, épúgy, mint a fákra is, miközben apró farkát is nagyon ügyesen felhasználja a kapaszkodásra. „Farka – mint English D. írja, – valóban csodálatos szerv, az európai állatvilágban párja nem akad, mert az valódi fogódzó farok.” Rendszeresen is használja fogódzó szervnek, mert végét dugóhúzószerűen össze tudja csavarni. Keresztmetszete szögletes és alsó oldalának lapos volta bizonyára csak előnyös ilyen módon való használata során. Kitűnően úszik és az alábukás mesterségét is érti. Mindezeknél fogva mindenütt, minden körülmények közt megél.

Azonban a nagy tudományát mégis valami egészen más dologban mutatja be. A törpe egér olyan művész, amilyen igen kevés akad az emlős állatok sorában, művész, amely versenyre kelhet a legügyesebb madarakkal is. Mert minden más emlősállaténál sokszorosan szebb és tökéletesebb fészket épít. Fészke oly mesterszerű, mintha építését a nádi rigótól leste volna el. A fészek a hely természete szerint némelykor 20–30 sás levélen nyugszik, melyeknek a végét az állat szétfoszlatja és úgy összefonja, hogy minden oldalról körülfogja az építményt, más helyen 1/2–1 m magasan a föld fölött szabadon függ valami bokor ágain, nádszálon vagy ehhez hasonlóan, úgyhogy úgy látszik, mintha a levegőben lebegne. Alakjára valami különösen gömbölyű lúdtojáshoz hasonlít, mellyel körülbelül nagysága tekintetében is megegyezik. Külső burkolata mindig teljesen szétfoszlatott nád- vagy sáslevelekből áll, míg a növények szárai az építmény alapját alkotják. A törpe egér minden egyes levelet a szájába vesz, többször végig húzva őket tűhegyes fogai közt, míg valamennyit hat, nyolc vagy tíz részre nem lazítja, mindmegannyi fonálra, a fonalakat azután rendkívül gondosan összefonja, szövi és sodorja. A belsejét a nád búgájával, gyékénygyapottal, barkával és virágpolyvával béleli ki. Egyik oldalán szűk bejárónyílást hagy, s ha az ember azon át a belsejébe nyúl, érzi, hogy az minden oldalról egyformán lesimogatott, puha és lágy. Egyes alkotórészei oly szorosan össze vannak szőve és fonva, hogy a fészek szilárdsága ellen semmi kifogás sem emelhető. A fészek legnagyobb részét mindig annak a növénynek a levelei alkotják, amelyre épült. Ennek az a természetes következménye, hogy külseje csaknem, vagy teljesen olyan színű, mint a támasztó növény. Mivel az állat fészkét csak a szaporítás idején használja, ez pedig rövid ideig tart, azért a fiókák rendesen már jóval előbb elhagyják azt, mintsem a környező lomb hervadozni kezdene, s ennek következtében környezetétől elütő színt öltene. Idősebb anyák mindig művészibb fészket építenek, mint a fiatalabbak, de már ezekben is megnyilatkozik a törekvés, hogy azok művészete mögött ne maradjanak el. A fiatalok pihenőhelyül már életük első évében meglehetősen tökéletes fészket építenek.

Azt hiszik, hogy a törpe egér évenként kétszer-háromszor fiasít s minden alkalommal 5–9-et kölykezik. Ezek rendesen addig maradnak pompás bölcsőjükben, míg szemük ki nem nyílik. Anyjuk mindig melegen betakarja őket, vagy inkább elzárja a fészek bejáratát, ha élelmet kell mennie keresni. Közben ismét találkozik valamelyik hímmel s miközben kölykeit szoptatja még, rendesen már ismét terhes. Mikor a kölykek annyira fejlettek, hogy valahogy már meg tudják szerezni az élelmüket, az anya szárnyra bocsátja őket, miután legföljebb pár napig vezetgette őket.

Ha valaki olyan szerencsés, hogy megfigyelheti, amikor az anya először vezet ki a szabadban a kicsinyeit, annak igazán rendkívül bájos családi képben van alkalma gyönyörködnie. Bármennyire talpraesettek legyenek is a fiatalok, valamelyes oktatásra mégis csak szükségük van, és sokkal inkább rászorulnak még az anyjukra, semhogy rögtön önálló életet kezdhetnének és kiléphetnének az élet veszélyei közé. Ott mászik az egyik fióka az egyik, a másik a másik fűszálon; az egyik az anyja felé cincog, a másik még az anyai emlőt kéri; az egyik tisztálkodik és csinosítja magát, a másik magvat talált s azt kedvesen elülső lábai közé fogva kezdi rágcsálni; a leggyámoltalanabb még a fészekben marad, a legvitézebb hím pedig már a legmesszebbre távozott el s talán már ott lubickol lenn a vízben; szóval az egész család a legszorgosabb tevékenykedésben van s velük az anya is a legkedélyesebben, itt segítve, ott híva, vezetve, támogatva, az egész társaságot védelmezve.

A törpe egér tisztaságánál és szelídségénél fogva valóban ideális állat azok számára, akik kedvtelésből tartanak ilyeneket. De azért előfordulhat az is, hogy összezárt egyén dühösen egymásra támad. Azonban a törpe egerek is rendesen békés természetű, társaságkedvelő lények; tizet is össze lehet zsúfolni egyetlen kókuszdió héjba, és órákhosszat is békében kuporognak ezen a szűk helyen.

Miként szó volt róla, a törpe egérnek több alfaja különböztethető meg. Azok közül itt csak egyet említünk meg, t. i. azt, amelyet báró Ocskay Ferenc közel száz évvel ezelőtt M. minutus pratensis néven írt volt le hazánk nyugati részéből.

d) Sörtés egerek (Leggada Gray)

A Mus-nem ez utolsó alnemének fajait az jellemzi, hogy zápfogaikon egy különleges gumó alakult ki. Bundájuk szőrzete többé-kevésbé serte- vagy tüskeszerű.

Az indiai mezei egér (Mus buduga Gray)

Blanford indiai mezei egérnek nevezi az ott előforduló leggyakoribb Leggada-fajt. Első felső zápfogán a fölösszámú gumó nincsen mindig meg, azért összekötő kapcsot alkot a valódi egér (Mus-alnem) felé.

Az afrikai törpe egér (Mus minutoides Smith)

[Más nevén: minimus.]

Ezt a fajt Peters Mozambikban fedezte föl; Sclater W. L. egyszerűen „mezei egér”-nek nevezi, azonban ez a név félreértésre ad alkalmat, s mivel apró, karcsú termetű állat, Matschie afrikai törpe egérnek nevezte el. Német-Kelet-Afrikában szintén előfordul. Felül fakószínű, de a középvonalban sötétebb, mivel ott a többihez fekete szőrszálak is keverednek; alul fehér. Farka rövidebb, mint a feje és a törzse együttvéve, sűrű, fehér serték fedik, de végbojtot nem alkotnak. Rendesen a mezőkön él, ahol rövid folyosókat ás, azonban néha házakban is található.



3. Ugró-egerek (Jaculus Erxl.)

[Más neve: Dipus.]

A sivatagi ugró-egerek nemét a felső metszőfogaikon látható hosszanti középbarázda, a felső állkapocs 3 rendesen meglévő zápfoga előtt kivételesen látható kicsiny, egy-gyökerű zápfog, valamint három ujjú lábuk jellemzi. Az első és ötödik ujjak, mint magasan álló vendég-ujjak, a földet már nem érintik, s lábközépcsontjaikkal együtt teljesen eltűntek. A sivatagi ugró-egerek ugyanott élnek, ahol a lófejű egerek, földrajzi elterjedésükben csak annyiban különböznek ezektől, hogy egész Észak-Afrikában, az Atlasz országaiban és a Nílus területén is előfordulnak.

Az egyiptomi ugró-egér (Jaculus jaculus L.)

[Más neve: Dipus aegypticus.]


Az arabok dzserboa néven ismerik. Ez a kedves állatka 17 cm hosszú, farka a bojt nélkül 21 cm. Színe felül szürkés homokszínű, alul fehér; combján széles fehér csík látható, farka felül halványsárga, alul fehéres, bojtja fehér, nyíl-alakú fekete rajzzal.

Schmidtlein (Zool. Garten, 1985.) fogságban tartott állatokat figyelt meg és a következőket mondja:

„A hím karcsúbb alakjával, felül szürkébb, sötéten pettyezett bundájával különbözik a lágyék táján szélesebb és vörhenyes árnyalatú, inkább homokszínű nősténytől.”

Már a régiek is jól ismerték az ugró-egereket, s valószínűleg éppen az egyiptomiakat. A görög és római írók gyakran említik őt, mégpedig mindig „két lábú egerek” néven. A biblia is megemlékezik ezekről az állatokról: Jezsaiás büntetéssel fenyegeti azokat, akik megeszik őket. Az arabok nemcsak tiszta állatoknak tartják az ugró-egereket, hanem sok kedves dolgot tudnak életmódjukról elmondani. Azonban, úgy látszik, nem tudják, hogy ha az ugró-egeret farkánál fogva erősen tartjuk, úgy farkuk bőre egész határozott helyen, a farktövétől kissé távolabb, mint a farkhosszúság egyharmada, elszakad és leválik. Ugyanolyan jelenség ez, mint a mi erdei egerünk „farkautotomiája”, vagyis öncsonkítása. Hogy a faroknak egy bizonyos helye az elszakadásra eleve ki van jelölve, azt az bizonyítja, hogy készítményeken ezen a helyen a farokbőr szöveteiben igen gyakran hasadásokat találhatunk (Henneberg, 1909).

Az egyiptomi ugró-egér Északkelet-Afrika legnagyobb részében, Trouessart szerint Arábiában és Palesztinában is előfordul. Lakóhelyei csak a nyilt, száraz síkságok, steppék és homoksivatagok: benépesíti a legszárazabb és legsivárabb tájakat és olyan helyeken tanyázik, amelyeken a megélhetés szinte lehetetlennek látszik. Sovány füvekkel borított síkságokon néha nagyobb társaságban találjuk. Rajtuk kívül itt él a sivatagi tyúk, a kicsiny sivatagi pacsirta és a sivatagi fürj is, és az ember alig tudja elgondolni, hogyan talál eleségre ott, ahol az említett madarak is alig élhetnek meg, amelyek pedig magvakon kívül sok bogarat is esznek. Az ugró-egér a kemény, kavicsos talajban sokszorosan elágazó, mély folyosókat ás, ahová a legkisebb veszély esetén menekül. Az arabok bizonysága szerint a földalatti lakáson az egész csapat együttesen dolgozik. Az állatok mellső végtagjaik éles karmaival ásnak, sőt ha arról van szó, hogy kemény, kavicsos talajt át kell törni, még metszőfogaikat is használják.

Jóllehet a takaros állatkák igen gyakoriak, mégis meglehetős ritkán láthatók. Nem mondhatjuk ugyan, hogy nagyon óvatosak volnának, de nyugtalanok és félénkek, és a legkisebb neszre, vagy bármely idegen tárgy láttára gyorsan lyukaikba menekülnek. Ehhez járul még, hogy csak közelről látjuk meg őket, mert színük teljesen megegyezik a homokéval. Bízvást mondhatjuk, hogy kevés állat rokonszenvesebb, mint az ugró-egér. Ha a kimúlt állatot kezünkben tartjuk, vagy ha mozdulatlanul ülnek, sajátságos és visszataszító benyomást keltenek, azonban annál kedvesebbek, mihelyt megmozdulnak. Ilyenkor látszik igazán, hogy a sivatag hamisítatlan gyermekei, ilyenkor figyelhetjük meg csodálatraméltó képességeiket. Mozdulataikat a lehetetlenséggel határos gyorsaság jellemzi. Nyugodt járásnál egyik hátsó lábukat a másik elé helyezik és ilyenkor is igen gyorsan futnak. Ha nagyon sietnek, nagy ugrásokkal szökdelnek tova, s ilyenkor mozgásuk a madár röptéhez hasonló; ugyanis egyik ugrás oly gyorsan követi a másikat, hogy a lábuk érni sem látszik a földet. Ilyenkor testük kevésbé hajlik előre, mint rendesen; karmos kezeiket szembe fordítják s előrenyújtják, farkukat pedig, hogy egyensúlyt tarthassanak, ferdén hátra és lefelé irányítják. Ha nagyobb távolságból szemléljük az állatot, azt vélhetnők, hogy nyílszerűen kilőtt tárgy repül a levegőn keresztül. Ember a rohanó egeret sehol utól nem érheti és a legbiztosabb vadásznak is ugyancsak figyelnie kell, ha futtában akarja az állatot elejteni. A fürge állat még zárt területen is oly gyorsan fut, hogy a vadászkutya alig tudja utólérni. Bruce beszéli, hogy agara egyszer negyedóráig hajszolta gyorslábú áldozatát, míg meg tudta fogni.

Ha mi sem zavarja az ugró-egeret és biztonságban érzi magát, akkor egyenesen ül testének hátsó részén s karjait mellére szorítva farkára támaszkodik. A legelőn gyakran ás gumók és gyökerek után, mert, úgy látszik, ez a főtápláléka; azonkívül sokféle levelet, gyümölcsöt és magot eszik. Jóllehet az ugró-egér igazi éjjeli-állat és vándorlásait csak napnyugta után kezdi, néha mégis fényes nappal is láthatjuk, sőt néha a legnagyobb hőségben is tanyája előtt ül és játszadozik. Ilyenkor valóban csodálatraméltó egykedvűséggel tűri az afrikai nap déli hevét; pedig ebben az időben egyetlen állat sem mozog a sivatagban, mert az égető hőséget még a vidék bennszülött gyermekei sem tudják elviselni. A hideg és nedvesség iránt azonban a legnagyobb mértékben érzékeny, rossz időben ezért mindig üregében rejtőzködik és időnként meg is dermed, ami az északi állatok téli álmára emlékeztet.

Lataste a szabadon élő állat szaporodásáról szóló elbeszéléseket azzal igazítja helyre, hogy a terhes ugró-egér, miként az üregi nyúl nősténye, különösen rövid folyosót ás, sekély katlannal, és ebben hozza világra 2–4 fiát. Fészkét száraz fűvel, de különös előszeretettel tevegyapjúval és más szálakkal és rongyokkal béleli ki.

Schmidtlein szerint a terhesség tartalma kereken egy hónap és egy év alatt az általa tartott párnak 13 kölyke született.

Az arabok a kis állat húsát meglehetősen sokra becsülik és megeszik, s ezért szorgalmasan vadásszák. Az emberen kívül a sivatagi róka, a sivatagi hiúz s talán egyik-másik bagoly az ugró-egér veszedelmesebb ellenségei; azonban legveszedelmesebb üldözője az egyiptomi szemüveges kígyó.

Haszna nem jelentéktelen. Az arabok puha gereznájából kis bundákat csinálnak asszonyaik és gyermekeik részére, vagy egyebekre használják: nyergeket díszítnek, takarókat beszegnek vele stb. Kárt az ugró-egerek természetesen nem okoznak, mert a sivatagnak legföljebb oly részeit használják ki, ahol más élőlény úgyszólván nincs.

A nagy ugróegér (Jaculus orientalis Erxl.)

Az állatkereskedelemben az egyiptomi ugróegéren kívül leggyakrabban az úgynevezett nagy ugróegér fordul elő, amely szintén Észak-Afrikából származik. Az előbbinél sötétebb színű és jóval nagyobb. A nagy ugróegeret a berlini állatkertben és máshol is már többször tartották.







Szaporodása [szerkesztés]

Az ivarérettséget 6 hetes korban éri el. A párzási időszak többnyire egész évben van. A vemhesség 19-20 napig tart, ennek végén a nőstény 8-10 utódot hoz a világra. Évente ötször, de akár többször is ellik. Igen nagy egyedsűrűség esetén a rangsorban alacsonyan álló példányok szaporodóképessége csökken. Csak a domináns nőstények fialnak, de ők is kevesebbet, mint rendesen. Az állomány ily módon önmagát szabályozza, nagy összeomlások nélkül, tehát folyamatosan alkalmazkodik a változó körülményekhez. A házi egér kiirtása ezért is nagyon nehéz.
Tartása [szerkesztés]

Célszerű nagy teret adni nekik. Alomnak lehet alulra homokot tenni és rá faforgácsot, de van aki csak forgácsot tesz. Vizet mindig kell nekik adni, ha bepiszkolják, akkor szorgalmasan hordjuk nekik a tiszta vizet. Mivel laza kolóniákban élnek, ezért egy egeret ne tartsunk, legyen társa. Az mindegy hogy hím-nőstény vagy hím-hím, vagy nőstény- nőstény párost választunk. Magasabb falú edénybe helyezhetjük el a vizet, mert akkor nem koszolódik be olyan könnyen. Élelmet is rakjunk eléjük bőven. A kukoricát nagyon szeretik, de lehet nekik adni napraforgómagot, búzát, diót, mogyorót, sajtot, sajtos tallért, perecet, ropit, minden ilyesmit szeretnek. Az adott élelem hamar eltűnik, mert általában elássák. Ekkor már lehet adni a következő adagot. Elég hamar szaporodnak, ha a kis utódokra nincs szükség, be lehet vinni őket az állatkereskedésbe.
A helyük takarítása a méretétől függ, egy-másfél hetente takarítsuk, mert addigra már jól érzik magukat, berendezkednek. Elég hamar megszelídülnek, az ember tenyerébe hamar bele tudnak szokni. Ha sokat foglalkozunk velük, akár a padlóra is kivehetjük őket, nem szaladnak el, hanem a gazdájuk közelében keresgélik a búvóhelyet. Szagról jobban ismernek, látásuk elég rossz. A helyükön legyen kis búvóhely, pl. üreges fadarab, agyagházikó, esetleg egy vekni kenyér (amit majd maguk kirágnak), amit telerakhatnak forgáccsal.






Háziegér (Mus musculus)

A háziegér (Mus musculus) a rágcsáló emlősök rendjébe, az egérfélék családjába tartozó faj. Falusi házak, istállók, raktárok lakója. Szinte mindent megeszik, ami útjába kerül (a magvaktól a konyhai hulladékig). Többnyire összerágott újságpapírból, szövetekből készít fészket.

A magyar néphitben mint démonikus állat szerepel. A hagyomány szerint Noé bárkájában az ördög egér alakjában kezdte a bárka falát kirágni, hegy elsüllyessze; de Noé észrevette s kesztyűjét utána hajította. A kesztyűből lett a macska.


Háziegér leírása

Testét sötétszürke színű szőr fedi, hasa valamivel világosabb, különben észak felé bundájuk világosabb, sőt vannak egészen fehérek, melyek fogságban is tarthatók. Ajkait egyes hosszabb, érzékeny bajuszszálak díszítik. Élénk szemei feketék. Farka olyan hosszú, mint a teste.. 180 gyűrű található rajta. A fehér egér egy tenyésztett változat, albínó. Ebből adódik, hogy sokkal érzékenyebb külső behatásokra.

Jellegzetes egérszaga van. Testhossza: 75-110 mm. Testsúlya eléri a 28 grammot. Színezetük eltérő, Nyugat- Európában a vadon élők barnás árnyalatúak, a városi egerek szürkék és ritkán világos a hasuk. Kelet-Európában mind a vad, mind a városi hasa világos.

A háziegér nesztelen szalad, ügyesen kúszik még a falon is. Hangja cincegő, fogságban megszelídül. Igen szapora, évenként ötször is fiadzik, kicsinyei számára eldugott helyen szalmából és szénából készít fészket.


Hol vegyél egeret?

A házi (fehér) egerek könnyűszerrel és olcsón beszerezhetők állatkereskedésekből, állatkertekből, orvostudományi, gyógyszeripari és biológiai kutatóintézetekből, kisállattenyésztőktől.


Az egér helyének kialakítása

Egy 65x30 cm alapterületű, 35 cm magas terrárium elegendő akár három egér tartásához is. Célszerű olyan helyre tenni, ahol csak a reggeli órákban éri nap, mert különben a terrárium nagyon felmelegszik, és hamar befülled a levegője. Ne feledjük, hogy kis kedvencünk "lakhelyét" hetente legalább egy alkalommal alaposan ki kell mosni! A terrárium aljára forgácsot, szénát vagy madárhomokot tegyünk, és gondoskodjuk egy kisházikóról, egy futókerékről és az egyéb játékokról is.


Hogyan etesd a háziegeret?

Szeretik, sőt imádják a vizet, különösen, ha friss. Az önitató előnye, hogy nem tudják teledobálni a vizet ennivalóval, forgáccsal.

Szinte valamennyi gyümölcsöt, zöldséget szívesen fogyasztják (mindig alaposan megmosva és lehetőleg meghámozva), illetve kaphatnak rágcsálóeleséget is Vannak azonban tiltott zöldségek, melyeket mindenképpen kerülni kell. Ilyen az erős paprika, és a hüvelyesek (borsó, bab).


Meddig él az egér?

Élettartalmuk általában 1-4 év, a maximális életkort 7 évben jelölik meg.


Az egér szaporodása

Vemhességi ideje 18-24 nap, akár 9-15 fiat is kölykezhet. Utódai 13 napig vakok és 8 napig csupaszok.18 napos korukra elválasztódnak, és ezt követően hat hét alatt ivaréretté válnak. Évente akár tízszer is fialhat.




Mongol Futóegér:
1. Eredet, történelem
  A mongol futóegerek a Rodentia (rágcsálók) osztályába tartoznak, ezen belül pedig a Cricetidae családba, akárcsak a hörcsögök. Vagyis közelebb állnak a hörcsögökhöz, mint az egerekhez vagy a patkányokhoz. Latin nevük: Meriones unguiculatus. A mongol futóegerek a mongóliai vadonból származnak, ahol félsivatagos területeken és sztyeppéken élnek. Ebben a biotópban nyers, szélsőséges körülmények uralkodnak. A futóegereknek élőhelyükön nincs sok természetes ellenségük, csak a ragadozó madarak és a kígyók jelentenek rájuk veszélyt. De ezek a kisrágcsálók hatalmasat tudnak ugrani, így elmenekülve a ragadozók elől. A mongol futóegereknek is megvannak a sivatagra jellemző tulajdonságaik. Így például nagyon jól hallanak, és természetesen tudnak vizet tárolni zsírsejtjeikben. Nagyon gazdaságosan bánnak a vízzel. Nagyon kevés vizeletet ürítenek és nagyon száraz a székletük. Azonban a mongol futóegerek nem tipikus éjszakai állatok, ellentétben a sivatagi élőlények többségével. Üregeikben maradnak a nap legforróbb és leghidegebb időszakaiban, de a köztes időben aktívak.
  Armand David küldött néhány "sárga patkányt" Észak-Kínából a Párizsi Természettudományi Múzeumnak 1866-ban. Ezeket a "sárga patkányokat" Milne-Edwards kutató Meriones unguiculatusnak nevezte el 1867-ben. Meriones görög harcos volt, aki fogakat viselt a sisakján, az unguis pedig a köröm latin neve. Így a mongol futóegér tudományos latin nevét "karmos harcos"-nak fordíthatjuk. :) A mongol futóegérnek rövid története van háziállatként. 1935-ben kb. 20 tenyészpárt fogtak be Mongólia és Mandzsuria keleti részén. Ezek a cinik lehetnek a ma házi állatként tartott futók ősei. Sikeresen tenyésztették őket Mongólián kívül, az 19301-as években importálták őket Japánba és 1954-ben Amerikába. Majd 1964-ben néhány pár érkezett az USA-ból Angliába. Ezekből az országokból terjedt el a mongol futóegér a világ más országaiba. Eleinte laborállatként tartották őket (még ma is végeznek rajtuk parazitológiai, viselkedési, fogászati, endokrinológiai és neurológiai kutatásokat), majd az emberek rájöttek, hogy mennyire megfelelő házi kedvencek lehetnek.


 
2. Tartás
Mielőtt megvennénk
Mielőtt beszereznénk első egérkénket, el kell döntenünk, hogy mit akarunk: Hányat akarunk tartani? Milyen színűt? Milyen neműt? Akarunk-e tenyészteni? Ezen kérdések megválaszolásában adnék néhány támpontot.
    - A mongol futóegerek társas lények és egyáltalán nem szeretnek egyedül lenni. Ezért legalább két állatkát tartsunk. A magányos állatok rövidebb életűek, kevésbé ellenállóak, gyakran túlsúlyosak és nem túl boldogok. Nehezebb őket megszelídíteni és általában kevésbé barátságosak. Ezért egy társ alapvetően fontos. Ha nem akarunk az állandó szaporulat miatt megőszülni, tartsunk egynemű ciniket. Ilyenkor legmegfelelőbb párban tartani őket, mert esetlegesen kitörhetnek hirtelen harcok több egynemű állatka között (főleg 3 vagy több nőstény együtt tartásakor lehetnek gondok a dominancia harcok miatt),
    - A szín kiválasztása abszolút ízlés dolga. Sajnos Magyarországon még nem található meg az a széles színválaszték, mely külföldön egyre elterjedtebb. De ezeknél az egyedeknél csak a külcsínben van különbség, alapvető tulajdonságaiban nem tér el a többitől.
    - Van, aki úgy dönt, hogy mongol futóegeret tenyészt. Ezt elsőre senkinek nem ajánlom! Addig senki ne fogjon e kis állatkák tenyésztésébe, míg nincs megfelelő tapasztalata tartásukkal kapcsolatban. Ha valaki mégis egy hím és egy nőstény mongolt akar beszerezni, készüljön fel a számtalan kisegérre és a rengeteg idegeskedésre, amit elhelyezésük okoz. Ha ezek után valaki mégis tenyészteni akar, olvassa el erre vonatkozó oldalamat!
 
Hová rakjuk?
  Még a beszerzés előtt gondoskodnunk kell állatkáink otthonáról. A legmegfelelőbb egy terrárium, dróthálós tetővel! Egy 40-90 literes terrárium ideális egy párnak, de természetesen ha több egerünk van, nagyobb hely is kell. A dróthálós tető pedig elengedhetetlen, akármilyen magas is a terrárium, ugyanis a mongol futóegerek hatalmasat tudnak ugrani. Vannak persze más megoldások is, mint a műanyag hörcsögpaloták vagy a különféle ketrecek/kalitkák. De ezeket nem ajánlom. A hörcsögpaloták rosszul szellőznek (így hamarabb büdösödnek), nehéz őket takarítani, ráadásul állataink hamar tönkretehetik őket állandó rágásukkal és így könnyedén kilóghatnak. A fémketrecek azért nem megfelelőek hosszú távra, mert a rácsokon keresztül hamar kiszórják az almot, beterítve a környezetüket, így naponta többször is fel kell körülöttük porszívózni. Emellett állandóan rágják a rácsot, ami őket és minket is idegesít. Sőt, ez a mániájuk ártalmas is lehet nekik, elveszíthetik orrukról a szőrt, rozsdafoltos lehet a bundájuk és a fogaikat is megsérthetik.
    Ha megvan az egérkék otthona, tegyünk bele búvóhelyeket és játékokat is. A legmegfelelőbb a fából vagy agyagból készült odúk. Ők is szívesen használják a mókuskereket, de ebből csak olyat vegyünk, mely fémből van (a műanyagot szétrágják) és zárt, hogy ne akadjon bele a farkuk.
    Alomnak legjobb a forgács, a kukoricacsutka vagy a homok (bár ez utóbbi hamarabb büdösödik). A forgácsnak nem kell illatosítottnak lenni, mert állatkáink nem szagosak, viszont egyes egyedek allergiásak lehetnek rá. A legjobb, ha próbálunk egy asztalossal beszélni, hogy elhozhassuk a "szemetet". (Én évek óta ilyet használok, s abszolút bevált.) Emellett unaloműzőnek adjunk egérkéinknek szénát és WC-papír gurigákat vagy kartondobozokat, melyeknek felaprítása órákra leköti őket.

 
2. Tartás
Mielőtt megvennénk
Mielőtt beszereznénk első egérkénket, el kell döntenünk, hogy mit akarunk: Hányat akarunk tartani? Milyen színűt? Milyen neműt? Akarunk-e tenyészteni? Ezen kérdések megválaszolásában adnék néhány támpontot.
    - A mongol futóegerek társas lények és egyáltalán nem szeretnek egyedül lenni. Ezért legalább két állatkát tartsunk. A magányos állatok rövidebb életűek, kevésbé ellenállóak, gyakran túlsúlyosak és nem túl boldogok. Nehezebb őket megszelídíteni és általában kevésbé barátságosak. Ezért egy társ alapvetően fontos. Ha nem akarunk az állandó szaporulat miatt megőszülni, tartsunk egynemű ciniket. Ilyenkor legmegfelelőbb párban tartani őket, mert esetlegesen kitörhetnek hirtelen harcok több egynemű állatka között (főleg 3 vagy több nőstény együtt tartásakor lehetnek gondok a dominancia harcok miatt),
    - A szín kiválasztása abszolút ízlés dolga. Sajnos Magyarországon még nem található meg az a széles színválaszték, mely külföldön egyre elterjedtebb. De ezeknél az egyedeknél csak a külcsínben van különbség, alapvető tulajdonságaiban nem tér el a többitől.
    - Van, aki úgy dönt, hogy mongol futóegeret tenyészt. Ezt elsőre senkinek nem ajánlom! Addig senki ne fogjon e kis állatkák tenyésztésébe, míg nincs megfelelő tapasztalata tartásukkal kapcsolatban. Ha valaki mégis egy hím és egy nőstény mongolt akar beszerezni, készüljön fel a számtalan kisegérre és a rengeteg idegeskedésre, amit elhelyezésük okoz. Ha ezek után valaki mégis tenyészteni akar, olvassa el erre vonatkozó oldalamat!
 

Hová rakjuk?
  Még a beszerzés előtt gondoskodnunk kell állatkáink otthonáról. A legmegfelelőbb egy terrárium, dróthálós tetővel! Egy 40-90 literes terrárium ideális egy párnak, de természetesen ha több egerünk van, nagyobb hely is kell. A dróthálós tető pedig elengedhetetlen, akármilyen magas is a terrárium, ugyanis a mongol futóegerek hatalmasat tudnak ugrani. Vannak persze más megoldások is, mint a műanyag hörcsögpaloták vagy a különféle ketrecek/kalitkák. De ezeket nem ajánlom. A hörcsögpaloták rosszul szellőznek (így hamarabb büdösödnek), nehéz őket takarítani, ráadásul állataink hamar tönkretehetik őket állandó rágásukkal és így könnyedén kilóghatnak. A fémketrecek azért nem megfelelőek hosszú távra, mert a rácsokon keresztül hamar kiszórják az almot, beterítve a környezetüket, így naponta többször is fel kell körülöttük porszívózni. Emellett állandóan rágják a rácsot, ami őket és minket is idegesít. Sőt, ez a mániájuk ártalmas is lehet nekik, elveszíthetik orrukról a szőrt, rozsdafoltos lehet a bundájuk és a fogaikat is megsérthetik.
    Ha megvan az egérkék otthona, tegyünk bele búvóhelyeket és játékokat is. A legmegfelelőbb a fából vagy agyagból készült odúk. Ők is szívesen használják a mókuskereket, de ebből csak olyat vegyünk, mely fémből van (a műanyagot szétrágják) és zárt, hogy ne akadjon bele a farkuk.
    Alomnak legjobb a forgács, a kukoricacsutka vagy a homok (bár ez utóbbi hamarabb büdösödik). A forgácsnak nem kell illatosítottnak lenni, mert állatkáink nem szagosak, viszont egyes egyedek allergiásak lehetnek rá. A legjobb, ha próbálunk egy asztalossal beszélni, hogy elhozhassuk a "szemetet". (Én évek óta ilyet használok, s abszolút bevált.) Emellett unaloműzőnek adjunk egérkéinknek szénát és WC-papír gurigákat vagy kartondobozokat, melyeknek felaprítása órákra leköti őket.

Mit egyen?
  A legfontosabb a kisrágcsálók etetésével kapcsolatban, amit mindig észben kell tartani, hogy a napraforgómag tele van zsírral! Imádják, az tény, de ha sokat kapnak, nagyon elhíznak. A megfelelő a cinik számára az állkereskedésekben kapható hörcsögeledelek, de ma már kapható speciálisan mongol futóegérnek gyártott eleségek is. A lényeg, hogy ne legyen benne sok napraforgómag, vagy inkább vegyük ki és tegyük félre. Emellett kaphatnak száraz macskaeledelt, ami főleg a vemhes vagy a kölykeit nevelő nőstényeknek fontos fehérjeforrás. Fontos, hogy kapjanak gyümölcsöt és zöldséget is, de csak mértékkel, mert ezek túlzott etetése esetenként hasmenést okozhat. Nálam a nagy kedvencek a banán, a répa, az alma, az őszibarack, a szőlő és a káposzta. Mivel a természetben is az étlapjukra tartozik, ajánlatos nekik rovarokat is adni. Én havonta legalább egyszer adok nekik liszkukacot, amiért mindig hatalmas bunyót rendeznek. Persze megértem, ha valaki nem lelkesedik ezekért a kis gusztustalanokért. Amúgy szinte mindent meg lehet velük kóstoltatni, de az alábbi szempontokat mindig észben kell tartani:
    - A szezámmag, a napraforgó és a mogyoró rengeteg zsírt tartalmaz, így könnyen elhízást okozhat. És ki szeretne egy hájas, lusta egeret?
    - A száraz tészta, a rizs és a bab vizet vonnak el a szervezettől, így kiszáríthatják egerentyűinket. Ennek tünete a vészes lesoványodás, sőt, ha huzamosabb ideig áll fenn ez az állapot, a pusztulásukhoz is vezethet.
    - A sok zöldség és gyümölcs krónikus hasmenést okozhat. El kell kerülni tehát a lédús eledeleket, mint a dinnye, a citrusok és a paradicsom.
    - Csínján kell bánni a cukorral is. A cukor - a növényekben található természetes cukrokon kívül - az egerek számára nem természetes. A cukros ételeket tehát mellőzzük, mert bár a cini kevés cukrot meg tud emészteni, de a túl sok cukorral elrontja a gyomrát és megbetegszik.
  Etetőtálkának megfelel mindenféle fém, kerámia vagy üveg edény. Műanyag semmiképp, mert percek alatt szétrágják! Persze az sem baj, ha nincs etetőtálka, hisz gyakran raktározzák a terrárium sarkában a finomabb falatokat.

Viselkedés
  Minden futóegér egyéni beállítottságú. :)







Házi Egér:

Tartása
Célszerű nagy teret adni nekik. Alomnak lehet alulra homokot tenni és rá faforgácsot, de van aki csak forgácsot tesz. Vizet mindig kell nekik adni, ha bepiszkolják, akkor szorgalmasan hordjuk nekik a tiszta vizet. Mivel laza kolóniákban élnek, ezért egy egeret ne tartsunk, legyen társa. Az mindegy hogy hím-nőstény vagy hím-hím, vagy nőstény- nőstény párost választunk. Magasabb falú edénybe helyezhetjük el a vizet, mert akkor nem koszolódik be olyan könnyen. Élelmet is rakjunk eléjük bőven. A kukoricát nagyon szeretik, de lehet nekik adni napraforgómagot, búzát, diót, mogyorót, sajtot, sajtos tallért, perecet, ropit, minden ilyesmit szeretnek. Ne csodálkozzunk ha hamar eltűnik az adott élelem, mert álltalában elássák. De ekkor már lehet adni a következő adagot, nyugodtan.Elég hamar szaporodnak, ha a kis utódok kelletlenek otthon, akkor belehet vinni őket állatkereskedésbe, jobb helyen még fizetnek is értük kb 50 Ftot darabjáért. A helyük takarítása a méretétől függ, 1,vagy másfél hetente takarítsuk, mert addigra már jól érzik magukat, berendezkednek. Elég hamar megszelídülnek, az ember tenyerébe hamar bele tudnak szokni. Ha sokat foglalkozunk velük, akár a padlóra is kivehetjük őket, nem szaladnak el, hanem a gazdájuk közelében keresgélik a búvóhelyet. Szagról jobban ismernek, látásuk elég rossz.A helyükön minenképp legyen kis búvóhely, pl kis üreges fadarab, vagy agyagházikó, amit telerakhatnak forgáccsal. Ha jól gondozzuk őket nagyon barátságos kis háziállatok lehetnek belőlük.




A csíkos fűegér
Lemniscomys barbarus
A csíkos fűegér Afrika szavannáinak lakója. Teste, az egerek méretéhez képest nagy, 12-14 centiméter, farka csupasz, hossza a test hosszával azonos. Bundájának alapszíne barna, hosszirányban világossárga csíkok borítják. Élőhelyén, a szavanna fűerdejében ez a mintázat nagyon jól elrejti. Fészkét, akár a hazai törpe egér, a fűszálak közé szövi. Táplálékát főleg növényi részek adják, fiatal hajtások, magvak. Az állati fehérje igényét ritkán elégíti ki rovarok formájában.

Terráriumi tartásuknál nagyon fontos eldönteni, mennyi állatot szándékozunk tartani. Egy összeszokott család nem tűr meg idegen egyedet maguk között. Tenyészcsoport megvalósítható egy hímből és három nőstényből. Terráriumuk nagy legyen, ami nem csak az alapterületre értendő, hanem a magasságra is. A fűegér nem csak éjszakai életmódot folytató állat, nappal is tevékeny, de főleg ilyenkor alszik. Szeret napozni, sütkérezni, ezért szükséges egy lámpa, amely alatt ezt megteheti. Mivel afrikai állatok, a hőmérsékletigényük is magasabb, melyet az izzólámpa biztosíthat.

Állandóan szorgoskodnak, ezért a terráriumukat ennek megfelelően kell berendezni. Szakítani kell a Magyarországon megszokott faforgács aljzattal! Sokkal megfelelőbb és természetesebb az élőhely szerinti berendezés. Nem kerül több munkába az elkészítése. A csíkos fűegerek mindig a terráriumuk azonos helyén végzik dolgukat, ezért elég csak azt a területet sűrűn takarítani. A terrárium talaját földdel kell takarni 4-5 centiméter vastagon. Nem virágfölddel, hanem homokosabb talajjal. Erre kell szórni a szénát, szalmát, amelyet be lehet szerezni felszereltebb díszállat-kereskedésekben. Egy-két nagyobb száraz fűcsomó még gazdagabb környezetet biztosít. Nagyon fontos a mászóág. Ez lehetőleg vastagabb legyen, villás elágazással. Ebben az elágazásban többen is napoznak, pihennek egyszerre összebújva. A felkínált szénából az erősebb szálak összerágásával puha fészket építenek, a maradékból pedig alagutakat készítenek. Ezeket az alagutakat használják közlekedésre és általában mindig csak az egyik irányból haladnak. Készítenek egy járatot az eleséges tálhoz és egy másikat, amelyen elhagyják azt. Amikor nem kínálunk nekik sok száraz füvet, akkor az alagútépítés elmarad. Találkozáskor egymást a szagukról ismerik fel, esetleges félreértéskor azonban heves kergetés és akár harapás is lehet találkozásuk vége. Ez leginkább takarítás után lehetséges, valószínű a friss szalma illata zavarhatja érzékszervüket. Az este behelyezett 500 gramm szalmát reggelre eldolgozzák


Eleségük fő összetevője a különböző magvak keveréke, a zöldségek, saláta levél, pitypang levele uborka mogyoró. Fogságban jobban elfogadja az állati fehérjét lisztbogárlárva és gyászbogárlárva formájában. Tavasszal, illetve kora nyáron a cserebogarak nem védett fajai kitűnő csemegék. Egy kis itatóedényt biztosítani kell számukra, amelyben mindig legyen friss víz. Bár ennél a berendezésnél érintkeznek a homokkal, de biztosítsunk egy tálban csincsilla homokot, amelyben megfürödhetnek így ápolva szőrzetüket.

A csíkos fűegér szelíd állat, azonban gondozóharapások előfordulnak.